Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a félelem és a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságával borított, barna függönyös, hatalmas, gyászos termekben, vagy riadt bámészkodásokra vadszőlőtől fojtogatott, gigászi, groteszk fák félhomályos ligetében, toronymagas némaságban imbolygó, göcsörtös ágak alatt. Ilyen helyet adtak nekem az istenek, nekem, a bódultnak, a csalódottnak; a nélkülözőnek, a megtörtnek. Különös módon mégis elégedett vagyok, és kétségbeesetten kapaszkodom sivár emlékeimbe olyan pillanatokban, amikor elmém azzal fenyeget, hogy átnyúl a másikhoz.Nem tudom, hol születtem, csak azt, hogy a kastély mérhetetlenül öreg és mérhetetlenül borzalmas volt, tele sötét folyosókkal, és a magas mennyezeteken a szem csak pókhálót és árnyakat talált. A mállatag folyosók kövei mindig ocsmányul nyirkosnak tűntek és mindenütt pokoli bűz terjengett, mintha nemzedékek hulláit halmozták volna föl. Sohasem volt világosság, így hát néha gyertyát gyújtottam, és azokat bámultam mereven, hogy megkönnyebbüljek, és odakint sem sütött a nap, mivel azok a szörnyű fák a legnagyobb tornyokat is túlnőtték. Egyetlen fekete torony nyúlt fel a fákon túl az ismeretlen égbe, ám az félig-meddig romba dőlt és legföljebb kívülről lehetett volna, kőről kőre lépve, fölkapaszkodni rajta.
Évekig élhettem ezen a helyen, de nem tudom mérni az időt. Valakiknek gondoskodniuk kellett rólam, mégse tudok emlékezni más emberre vagy élőlényre magamon kívül, leszámítva a zajtalan patkányokat, denevéreket és pókokat. Azt hiszem, akárki is a gondozóm, döbbenetesen öreg lehet, mivel első fogalmam egy élő személyről valami hozzám gunyorosan hasonló lény mégis torz, összeaszalódott és omlatag, mint a kastély. Én semmi groteszket sem találtam a csontokban, amelyek elszórva hevertek a sziklakriptákban, mélyen az alapok alatt. Ezeket a dolgokat összekapcsoltam a mindennapi élet eseményeivel, és sokkal természetesebbek voltak számomra, mint az élőlényeket ábrázoló színes képek, amelyeket a penészes könyvekben találtam. Ezekből a könyvekből származik minden, amit tudok. Tanár nem serkentett vagy vezetett, és nem emlékszem, hogy hallottam volna emberi szót az évek során - még a sajátomat sem; noha olvastam beszédről, sohasem gondoltam, hogy hangosan kellene beszélnem. Azt se tudtam, milyen vagyok, mert nem volt tükör a kastélyban, ösztönszerűen tekintettem magam fiatalnak, hasonlatosnak ama fiatalokhoz, akiket a képeskönyvek rajzain és festményein láttam. Azért gondoltam magam fiatalnak, mert olyan kevésre emlékeztem.
Gyakran hevertem odakint, a büdös árkon túl a sötét, néma fák alatt, és órákon át álmodoztam mindarról, amit a könyvekben olvastam; vágyódva képzeltem magamat a napfényes világ vidám sokaságába, amely a végtelen erdő mögött lehet. Egyszer megpróbáltam elmenekülni az erdőből, de minél távolabb kerültem a kastélytól, annál áthatolhatatlanabb lett a sötétség, annál jobban eltelt a levegő sötét félelemmel; így hát rémülten rohantam vissza, nehogy eltévedjek az éjszakai csönd labirintusában.
Így álmodoztam és várakoztam az örök szürkületben, noha nem tudtam, mire várok. Azután az árnyas magányban olyan égető lett bennem a vágy a fény után, hogy többé nem találtam nyugtot, és esdeklőn nyújtottam kezeimet az erdő fölötti ismeretlen égbe fúródó magányos, fekete torony felé. Végül úgy döntöttem, megmászom azt a tornyot, még ha lezuhanok is; még mindig jobb egy pillantást vetni az égre és kockáztatni, mint tovább élni anélkül, hogy lássam a nappalt.
A nyirkos félhomályban addig kaptattam a keshedt, vén kőlépcsőkön, amíg el nem fogytak a fokok; olyan nyaktörő kúszás következett a kiálló kis kapaszkodókon. Lidérces és szörnyű volt az a lépcső nélküli, halott kőhenger; fekete, romos, kihalt és baljós - megriadt denevéreivel, amelyeknek szárnya nem csapott zajt. De még rémítőbb és szörnyűbb volt előrehaladásom lassúsága; másztam, ahogy tudtam, de a sötétség a fejem fölött nem csökkent, és újfajta borzongás telepedett rám, mint kísérteties penész. Dideregtem, míg azon tűnődtem, miért nem érem el a fényt, és lenéztem volna, ha merek. Azt képzeltem, hirtelen éj ereszkedett le hirtelen, és hiábavalóan kapaszkodom szabad kezemmel egy ablakmélyedésbe, hogy ki- és fölnézzek, fölmérendő, milyen magasba jutottam.
A homorú, kétségbeejtő meredélyen való mérhetetlen, félelmetes, vak mászás után hirtelen éreztem, hogy fejem valami szilárd dologba ütközik, és tudtam, elértem a tetőt, vagy valamilyen padlót. A sötétben fölemeltem szabad kezem, megtapogattam az akadályt, éreztem, hogy kőből van és nem mozdul. Következett egy nyaktörő kör a torony palástja mentén, fölhasználva minden síkos kapaszkodót, amelyet a fal nyújthatott; végül engedett kutató kezemnek az akadály, és én ismét elindultam fölfelé, fejemmel tolva magam előtt a kőlapot vagy ajtót, mivel félelmes kapaszkodásomhoz mindkét kezemre szükségem volt. Semmiféle fény nem látszott odafönt, és amikor följebb nyúltam, már tudtam, utána egyáltalán nem ért véget, mert a kőlap csapóajtaja csupán a toronynál szélesebb sziklapadlónak, bizonyára valamilyen kilátóba vezető nyílás. Óvatosan bemásztam, próbáltam elejét venni, hogy a súlyos kőlap visszahulljon, de igyekezetem kudarcba fulladt. Miközben kimerülten hevertem a padlón, hallottam zuhanásának visszhangját, és csak reméltem, hogy amikor szükséges, ismét föl tudom majd emelni.
Hitem szerint csodálatos magasságba jutottam, messze túl az átkozott faágakon, így föltápászkodtam a padlóról, és ablak után tapogatóztam, hogy először pillazathassak az égre, a Holdra és a csillagokra, amelyekről már olvastam. De hiába kutattam mindkét kézzel, csalódnom kellett; csupán nagy márványpolcokat találtam, és rajtuk nyugtalanító méretű, gyűlöletes, hosszúkás ládákat. Azon tűnődtem, miféle ódon titkok rejtőzhetnek ebben a magas teremben, amelynek évtizedek óta nincs összeköttetése a lenti kastéllyal. Kezem váratlanul egy ajtóba ütközött, amely különös faragástól érdes kőkeretbe volt ágyazva. Megpróbáltam kinyitni, zárva volt; ám minden erőmet megfeszítve legyűrtem az akadályt, és feltéptem. Ekkor a legtisztább öröm kerített hatalmába, amit valaha ismertem, mert az újonnan talált ajtóból fölfelé vezető, sziklafalú, rövid, lépcsős átjáró végén egy díszes vasrácson keresztül beragyogott a telehold, amelyet még sohasem láttam, csak álmaimban és emlékezetnek nem nevezhető, bizonytalan látomásaimban.
Mivel úgy képzeltem, most értem el a kastély tornyának igazi csúcsát, nekirontottam az ajtó mögötti néhány lépcsőfoknak; mivel azonban a holdat hirtelen eltakarta egy felhő, megbotlottam, és lassabban tapogatództam tovább a sötétben. Még akkor is nagy volt a homály, amikor elértem a rácsot, amelyet óvatosan meghúztam, és nyitva találtam, de nem mertem kitárni, mert féltem, hogy lezuhanok a megdöbbentő magasságból, ahova fölmásztam. Azután ismét előbukkant a holdfény.
Minden megrendülés között az a legdémonibb, amelyik váratlan és groteszkül hihetetlen. Egyetlen korábbi tapasztalatom sem volt mérhető a most látottak borzalmához, e látvány bizarr csodájához. Maga a kép olyan egyszerű volt, mint amilyen döbbenetes, csupáncsak ennyi: a szédítő mélységben összebújó lombkoronák helyett, amelyekre számítottam, a rácson túl szilárd talaj fogadott, amelyen különböző márványtömbök és oszlopok álltak, és egy ódon kőtemplom vetett rá árnyékot; romos tornya kísértetiesen ragyogott a holdfényben.
Fél-öntudatlanul kinyitottam a rácsot, és kitántorogtam a két irányba elnyúló fehér márványösvényre. Elmémben, akármilyen döbbent és zavaros volt is még mindig őrült vágy élt a fény iránt; még a most bekövetkezett fantasztikus csoda sem állíthatott meg utamon. Nem tudtam, de nem is törődtem vele, hogy élményeim őrületből, álomból vagy varázslatból fakadnak; elhatároztam, hogy megnézem a ragyogást és vígságot, bármibe kerüljön. Nem tudtam, ki és mi vagyok, milyen lehet a környezetem; míg tovább botladoztam, valami félelmetes, rejtett emlék ébredt bennem, amely kevéssé véletlenszerűvé tette haladásomat. Átmentem egy boltív alatt, elhagyva a kőlapok és oszlopok világát, majd tovavándoroltam a tájon, néha a látható utakat követve, de néha kíváncsian elhagyva őket, hogy mezőkön vágjak keresztül, ahol helyenként romok regéltek valamely elfelejtett út ősi jelenlétéről. Egyszer átúsztam egy sebes folyót, amelyben rég eltűnt hídra emlékeztettek a mohos romok. Több mint két óra telhetett el, mielőtt elértem volna azt, ami célomnak tűnt, a tiszteletreméltó, borostyánnal befuttatott kastélyt, egy fáktól sűrű parkban, amely őrjítően ismerősnek tűnt, ugyanakkor zavarba ejtően idegen is volt. Láttam, hogy az árkot feltöltötték, és némelyik jól ismert tornyot lebontották; ám új épületszárnyak is voltak, hogy zavarba hozzák a szemlélőt. De a nyitott ablakokat néztem a legnagyobb érdeklődéssel és örömmel: pompásan ki voltak világítva, a legvidámabb mulatság zsivaja szállt ki rajtuk. Odamentem az egyikhez, belestem, és különösen öltözött társaságot láttam: vigadoztak és derűsen beszélgettek. Még sohasem hallottam emberi beszédet, és csupán sejtettem, mit mondanak. Némely arcon olyan kifejezés ült, amely hihetetlenül távoli emlékeket ébresztett bennem, mások tökéletesen idegenek voltak.
Beléptem az alacsony ablakon a fényesen kivilágított szobába, és ezzel a lépéssel reményeim egyetlen tündöklő pillanatából átestem a kétségbeesés és kijózanodás legsötétebb bugyraiba. A lidércnyomás azonnal elkezdődött a legrémítőbb jelenettel, amit el tudtam képzelni. Alig léptem át a párkányt, amikor döbbent és iszonytató félelem csapott le az egész társaságra; minden arcot eltorzított, és a legborzalmasabb sikolyokat csalta elő úgyszólván minden torokból. Általános menekülés következett, a zűrzavarban és pánikban jó néhányan elájultak, eszeveszetten menekülő társaik vonszolták magukkal őket. Sokan befogták a szemüket, és vakon bukdácsolva inaltak, felborogatva a bútorokat, nekiütközve a falaknak, mielőtt elérték volna valamelyik ajtót.
Velőtrázó volt a sikoltozás; egyedül és bambán álltam a tündöklő teremben, hallgattam az enyésző visszhangokat, és megremegtem a gondolattól, hogy mi lopakodhat láthatatlanul mögöttem. Első pillantásra a szoba kihaltnak tűnt, de ahogy elindultam az egyik fülke felé, mintha mozgást észleltem volna az egyik aranyozott, boltíves ajtóból, amely egy másik, erre furcsamód hasonló szobába nyílt. A boltívhez közeledve tisztábban érzékeltem a mozgást, és ekkor első, egyben utolsó hangomat hallattam - kísérteties üvöltést, amely csaknem annyira megriasztott, mint az ocsmány ok, ami előidézte -, mert teljes, rémítő elevenségében megpillantottam az elképzelhetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan borzalmat, amelynek puszta megjelenése eszeveszett iszkolásra bírta a vidám társaságot.
Még csak megközelítőleg se tudom leírni, milyen volt, mert megvolt benne minden, ami tisztátalan, hátborzongató, ellenszenves, torz és gyűlöletes. A bomlás, a vénség és elhagyatottság kísérteties árnyéka volt; pokoli kinyilatkoztatások bűzös, csöpögő fantomja, vérfagyasztó megtestesülése mindannak, amit az irgalmas földnek örökre el kellene rejtenie. Isten a megmondhatója, hogy nem ebbe a világba való - vagy már nem evilági lény volt, iszonyatomra mégis az emberalak csontjait mutogató, oszladozó, förtelmesen gúnyos karikatúráját pillantottam meg benne; penészesen foszladozó gúnyája végképp olyan elmondhatatlan volt, ami csontom velejéig megdermesztett.
Csaknem megbénultam, de annyira azért nem, hogy ne tegyek gyenge erőfeszítést a menekülésre; hátratántorodtam, ami megtörte a névtelen, hangtalan szörnyeteg megjelenésének bűvöletét. Szemem, amelyet megbabonázott a gyűlöletesen kimeredő, két üveges gömb, nem volt hajlandó lecsukódni, de látásom irgalmasan elhomályosodott, így az első megrendítő perc után csak elmosódva mutatta a szörnyű alakot. Föl akartam emelni kezemet, hogy eltakarjam a látványt, idegeim azonban annyira elzsibbadtak, hogy karom csak részben engedelmeskedett akaratomnak. Mindazonáltal a kísérlet elegendő volt, hogy kibillenjek egyensúlyomból, úgyhogy néhány tántorgó lépést kellett tennem előre, nehogy elessek. Eközben hirtelen kínzó tudatára ébredtem a visszataszító lény közelségének, félig-meddig azt képzeltem, máris hallom ocsmányul ziháló lélegzését. Bár csaknem megőrültem, mégis képes voltam egyik kezemet előrelökni, hogy eltaszítsam a közelembe tolakodott bűzös jelenést; és ekkor a kozmikus lidércnyomás egyetlen kataklizmatikus pillanatára és pokoli véletlenből ujjaim megérintették a szörnyeteg rohadó, kinyújtott mancsát az arany ív alatt.
Én nem sikoltottam, de minden ördögi kísértet, amely az éjszakai szélen utazik, sikoltott helyettem, amikor ugyanebben a másodpercben rázúdult elmémre a lélekölő emlékek száguldó lavinája. Abban a másodpercben mindent tudtam, ami korábban történt; emlékezetem túlnyúlt a félelmetes kastélyon meg a fákon, és fölismertem a megváltozott épületet, amelyben most álltam; de ami mindennél borzalmasabb, fölismertem az istentelen ocsmányságot, amely vigyorogva állt előttem, amikor elrántottam beszennyezett ujjaimat az övétől.
De a világegyetemben balzsam is van, nemcsak keserűség, és ez a balzsam a felejtés. Annak a másodpercnek mindennél szörnyűbb borzalmában elfelejtettem, ami megrémített, és a fekete emlékek kitörése elveszett a visszhangzó képek zűrzavarában. Mintegy álomban menekültem arról a kísérteties, elátkozott helyről, és némán, sebesen száguldottam a holdfényben. Amikor visszatértem a márványos templomudvarba, leereszkedtem a lépcsőn, és úgy találtam, hogy a kő csapóajtó nem mozdítható többé; de nem bántam, mert gyűlöltem az ódon kastélyt és a fákat. Most együtt utazgatok a gunyoros, barátságos kísértetekkel az éjszakai szélben, nappal Nefren-Ka katakombái között bujdosom a Nílus partján, Hadoth elzárt és ismeretlen völgyében. Tudom, hogy nekem nem való a fény csak a Holdé, amikor megjelenik Neb sziklasírjai között, és a vigalom se, kivéve Nitokrisz szavakba nem foglalható ünnepeit a Nagy Piramis alatt; mégis új vadságomban és szabadságomban csaknem örülök az idegenség keservének.
Noha a felejtés elzsongított, mindig tudom, hogy kívülálló vagyok; idegen ebben a században azok között, akik még emberek. Ezt azóta tudom, amióta kinyújtottam ujjaimat a nagy aranyozott keretben álló förtelem felé, és hozzáértem a hideg és áthatolhatatlan csiszolt üveghez.
